Hátizsákomban a dobozkával és a benne lapuló kinccsel battyogtam hazafelé a város egyik főútján. Ez már nem az óváros volt, így a régi és gyönyörű épületeket felváltották a sorházak és a panelok egyhangú tömbjei, amik egybeolvadtak a körülöttem lézengő emberek egyhangúságával és érzelemmentes arcával. Én is hasonló fejjel járkáltam közöttük, de az ő élettelen tekintetüktől eltérően az enyémben tűz lobog, amit az izgalom és az öröm táplál. Illetve a sietség, hogy hazaérve megvizsgálhassam az új szerzeményem, és esetleg fel is próbáljam azt.
Ezen felbuzdulva nagyobb sebességre is kapcsoltam, és az embereket kerülgetve szaladtam hazafelé. Ekkor már nem is rejtegettem a mosolyom. Az emberek lehet bolondnak néztek, de már nem érdekelt. Valami újat fogok felfedezni, és ez feledtetett velem mindent. Csak a futás, a táska súlya és a kíváncsiság maradt. Ilyen erős hajtóanyaggal alig tíz perc alatt hazarepültem.
Ezen lehet meglepődnek páran, vagy azt mondják, hogy biztos közel lakunk, de ez nem igaz. Olyan 2-3 kilóméterre lakunk az óvárostól, kint, a kertváros szélén. Rajtunk túl már csak az erdők és a szántók voltak. Ebből adódóan a szüleim azt hitték, hogy a csendes környék és a természet közelsége tökéletes lesz a gyerekneveléshez, mert hát annyi könyvben olvasták, hogy ez milyen jó hatással van a lurkók fejlődésére. Csupán egyetlen dolgot felejtettek el biztosítani: egy igazi szülőt, aki esetleg felnevel.
Igaz, szigorú vagyok velük. Amíg el nem mentem oviba, addig teljesen elkényeztettek, babusgattak. Viszont utána újra felpörögtek számukra a dolgok, ekkor ismét mindketten munkába álltak, és mint az lenni szokott a kutatóknál, elfeledkeztek rólam egy-egy kutatás között. Persze, ez nem gátolta meg őket abban, hogy a maximumot várják el tőlem, hogy edzésekre járjak, kondizni, meg persze a tanulmányi eredményeim is a plafont csapdossák, és nyerjek meg mindent, amin csak elindulok.
Ez működött is egészen addig, míg rá nem kaptam az olvasásra. Ennek olyan két éve. Azóta sokat változtam, és lettek végre önálló gondolataim, és nem csak a szüleim agyatlan bábja, kísérlete vagyok, ami nekik annyira nem tetszik. De mostanra eljutottam addig, hogy teszek rá. Még a szóváltásokat is kerülöm velük. Ennek persze az az eredménye, hogy ha valamelyikkel összeakadok, akkor mindig egy igen heves, az ő szemszögükből „vita”, de valójában csak egyoldalú osztás alakul ki, ahol ők kiabálnak velem, én meg hallgatok. Ezek persze még hevesebbek mióta az átlagom is zuhanásnak indult. Mióta az új lány megjött az osztályba. De ez már egy másik történet.
Ahogy eddig jutottam, haza is értem. Hosszú idő óta először mosolyogtam, ahogy átléptem a kertkapu küszöbét, ami üdítő újdonság volt az eddigi mélabúhoz képest, ami gyakorta a vállamra ült, mikor hazaérek, és tudom, hogy esélyesen összeakadok apával vagy anyával. És ma mindketten otthon voltak.
– Sziasztok! – köszöntem hangosan.
– Szia kisfiam! Nincs esetleg valami mesélni valód nekünk? – fogadott édesanyám cseppet sem biztató hangon.
– Kettest kaptam matematikából. De kijavítom, mert a tanárnő lehetőséget adott a javítóra jövő hét hétfőn nulladik órában. – A második mondat igaz volt, bár igaz, hogy most költöttem hozzá, de úgy voltam vele, hogy érdemes mondanom, illetve tényleg érdemes lenne megpróbálni javítani. Az a kettes elég rosszat tesz az átlagomnak.
– Helyes, ezt akartam hallani! – szólt ki apám a párnák alól a díványon. – Meg az a biológia is lehetne egy fokkal jobb.
-Apa! Mindent idővel. Ne legyünk telhetetlenek! – nevettem rá. Ekkor döbbentem rá, hogy mit is csinálok.
A szüleimmel beszélgetek, akik nem szidnak, hanem normálisan szólnak hozzám. Bár ezen lehet, sokat dobott a jókedvem. Meg feltűnt, hogy Anya főz…. Jézusom, itt mi lesz?!
– Anya, segítsek a főzésben? – kérdeztem óvatosan, ahogy a modern amerikai konyhában sertepertélt.
– Inkább ne! Apád is próbált belenyúlni a konyhaművészetembe, de csak ártott. Menj fel inkább, és szedd rendbe magad! Úgy nézel ki, mint aki hazáig futott. 20 perc, és kész a vacsora.
– Rendben! Sietek! – ezzel fel is robogtam a lépcsőn a szobám és a fürdőszobám felé.
Táskámat ledobtam, cipőm lerúgtam, majd a küszöb mellé igazítottam. Ezt követően jöhetett a tusolás, a felfrissülés, ami nagyon régen volt már vendég nálam. Ahogy az előbbi beszélgetés is fura volt lent a szüleimmel. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről, de úgy voltam, hogy kiélvezem, ha már péntek van.
Ezen gondolatok közepette jutott eszembe az okuláré.
Miután megmosdottam és pizsamába bújtam, a kezembe vettem a kis dobozkát, és ismét úgy forgattam a kezeim között, akár első alkalommal. Most nem éreztem azt a vonzást, mint első alkalommal, de valami ott motoszkált. Kicsit olyan volt, mint amikor az ijedt őz kuporog ugrásra készen. De nem bennem, hanem a dobozban. Bár éppúgy lehetett egy lesben álló ragadozó jelenléte is. Végül erőt vettem magamon, és kinyitottam a dobozkát. Ott volt benne a csillogó lencse a fémkerettel körülölelve és az aranyozott felirat is.
Mikor a kezembe vettem a kis látást segítő alkalmatosságot elindultam a legközelebbi tükör felé, ami a mosdóban volt. Amint odaértem, behunytam a szemem, hogy meglepetésként érjen a látvány, majd felvettem, és kinyitottam a szemem. Na! Ez volt az a pillanat, amikor lecövekeltem. Mert a tükörképem megváltozott, és kaján vigyorral köszönt rám:
– Szevasz haver! Hogy ityeg?
– Mi a _##*? – kiáltottam fel hirtelen, majd kirohantam a szobából. Meg persze le is vettem a félszemüveget, és a dobozba raktam. Gondoltam, csak álmodtam, hallucináltam vagy hasonló. De az előbbi alak, akit a tükörben láttam kilépett a fürdőből és folytatta:
– Ugye tudod, hogy ez kifejezetten bunkó dolog volt tökikém? – állt meg előttem és nézett le rám. Igen… Lenézett rám, mert annak ellenére, hogy álltam, még így is csak a mellkasa közepéig értem.
– Hát… Bocsánat tisztelt… Mr. Most láttalak a tükörben?! – habogtam össze-vissza.
– Na, a nevemet sem tudod. Ha esetleg nem rohansz el, akkor be tudtunk volna mutatkozni. Ark vagyok. Igazából én testesítem meg az igazi erőd és természeted a szellemi síkon. – nyújtotta felém a kezét ez a nagydarab fickó. Én pedig önkéntelenül is kezet fogtam vele. Teljesen automatikus mozdulat volt. Hiszen akkor közel voltam a sokkos állapothoz. Ezért nem tudatosult bennem, hogy a kezem elveszik hatalmas tenyerében.
– Ahogy elnézem, elég ramatyul vagy. Minden rendben? – nézett rám érdeklődve.
– Éppen egy fickóval beszélgetek, aki azt mondja, hogy a részem, Arknak hívja magát, én pedig azt hiszem, hogy megőrültem! – makogtam mint egy idióta.
– Minden rendben kisfiam? – szólt fel apa, és hallottam, ahogy elindul felfelé. Hét másodpercem maradt kábé az ajtóhoz sietni és nyitni neki. Vagy berúgja. Megesett már. Sajnos heves természetű. És már be is robogott, és egy medve vadságával nézett körbe. De ő nem látott semmit. Én viszont igen. Egy medve cammogott be utána. Egy oltári nagy medve.
A háttérben Ark mutogatta, hogy maradjak csöndben, és pisszegett és integetett, hogy meg se nyikkanjak, és tegyek úgy, mintha a medve ott sem lenne.
– Minden rendben, Mike? – nézett rám apám a mélybarna szemeivel.
– Semmi apa. Igazán semmi, csak belegondoltam, hogy mennyire sokat kell gyakorolnom a hétvégén.
– Biztos csak ennyi?- kérdezte, le sem véve rólam a szemét. Ekkorra a medve is engem nézett kérdő tekintettel.
– Igen. Biztos. Minden rendben. Majd vacsinál beszélünk, jó? Szeretnék még egy-két dolgot lerendezni.
-Rendben. – ezzel pedig kiment, és becsukta maga után az ajtót, és a medve vele tartott.
Ekkor a kaján vigyorral az ágyamon üldögélő Arkot kezdtem sasolni. Eddig nem igazán mértem végig. Furcsa volt. Egy óriási, izmos testen keveredett a régi és az új korok, a valóság és a fantasy stílusai. Értsd ezalatt: hosszú hajat hordott, arca viszont borotvált, markáns, amiben két majdnem fekete szempár sötétlett. Egy rövidujjú, fehér ing volt rajta, amire egy láncing mellényt vett, és alkarján vastag, bőr alkarvédő. Emellett egy lovagló nadrágot és egy western csizmát húzott. Komikus is lehetett volna, de valahogy neki jól állt. Ne kérdezd, hogy hogy! Nem tudom.
– Mi a franc folyik itt? – szegeztem neki a kérdést.
– Nos, tudod, kisbarátom, vannak dolgok, amiket látsz. Viszont vannak, amiket nem. Vagyis egészen eddig nem. – ezt követően pedig nevetett, mintha egy viccet mondott volna.
