-Mi folyik itt?- néztem komolyan Arkra.
Erre ő tartása is megváltozott, egyenesebb lett, eltűnt az arcról a vigyor és csillant a szeme, de nem gúnyosan, sokkal inkább a kíváncsiság villant fel benne. Majd mikor megszólalt, a teljes őszinteség csengett a hangjában:
-Ahol jártál, az egy különleges bolt volt, ahova végül minden elveszett, avagy eldobott tárgy kerül. Ezek között sok mágikus dolog is van. Ez utóbbiak közül te elhoztál egy okulárét, ami lehetővé teszi, hogy lásd a láthatatlant, halld a hallhatalant és megfogd az anyagtalant. Így pedig a valóság egy egészen más szegmensére lett rálátásod. Ennek vagyok a része én is, aki a te részed vagyok. Ebből adódóan pedig próbállak megvédeni attól, amitől lehet. Az előbbi stílust pedig bocsájtsd meg nekem! Nagyon rég beszélhettem már mással. Pontosan mióta elkezdted keresni a magad útját. Egyedül. Emiatt pedig én is elvesztettem a társaságom. Érted mit próbálok mondani?- végig engem nézett, a végére pedig egy barátságos mosoly kúszott az arcára, illetve némi melegség költözött a hangjába.
-Semmi baj! Megszoktam. Leülhetek?- mutattam az ágyamra.
-Persze, végülis ez a te szobád.
-Ha jól vettem ki, akkor igazából a mi szobánk.- mondtam, miközben lehuppantam az ágyamra.- És értem mit próbálsz nekem elmondani. Mire kell még számítanom?- fordultam felé törökülésben.
-Mennyit szeretnél tudni?- fordult felém ő is.
-Mindent.- vágtam rá azonnal hezitálás nélkül.
-Rendben. Azt tudnod kell, hogy a világ, amiben eddig éltél egészen más, mint hiszed. A mágia nem hogy gyengült, hanem erősödött. Emiatt sok az anomália, amik kártékony szellemek születéséhez vezethet. Ezeket a papjaid démonoknak hívják. Ezek szám növekedése miatt van egyre több krónikus beteg. Ezen persze az életmódotok sem segít, de ez más kérdés. Ezeknek a dögöknek a negatív érzelmek olyanok mint méhnek a virág, épp ezért évek óta minden este embertpróbáló harcokat vívok érted minden este. Ezért vagyok ekkora és ilyen erős. Viszont most már te is része vagy, ezért ma este már neked is muszáj lesz harcbaszállnod, ha szeretnéd megélni a reggelt. Ezért most egyedül le fogsz menni vacsorázni, utána pedig felkészülünk a ma esti harcra. Az álmok síkján. Még egy utolsó dolog… Csukd be a szemed és gondolj erősen a nevemre!
Megtettem. Némán, ellenkezés nélkül. Ark….Ark….Ark…
Hallak. Az a lényeg, hogy nem kell feltétlenül megszólalnod ahhoz, hogy beszéjünk.
Értem. Ekkor csukott szemmel felé fordultam…. És leborultam az ágyról és riadalmamban kipattant a szemem.
-Mi vagy te?- kérdeztem rémülten.
-Az, amivé te tettél.- felelte nyugodtan keserédes hangon, fénytelen tekintettel.
Én amilyen gyorsan csak tudtam , felöltöztem és leviharzottam a nappaliba, majd mikor láttam, hogy anya kész van, szó nélkül nekiálltam teríteni.
A medvén már meg se lepődtem, viszont anya vállán a bagoly új volt. Fürkész tekintettel nézett engem, majd mikor észrevette, hogy rá nézek huhugott egyet kettőt, de máskülönben semmit nem tett. Ellenben anya felém fordult.
– Minden rendben? Olyan sápadtnak tűnsz. – nézett rám szokatlan aggodalommal.
-Jól vagyok. Csak néha rémeket látok. És nemrégiben szembesültem a legújabbal. De tényleg rendben vagyok.- toldottam tovább, mikor láttam, hogy felszaladt a szemöldöke.
Látszódott rajta, hogy a pszichológust akarja mondani, akihez régen jártam, de amit láthatott a tekintetemben, az meggyőzte, hogy ne tegye. Helyette csak aggódva ennyit kérdezett:
– Meg tudod oldani egyedül?
-Persze. Erősebb vagyok, mint hinnéd. – kacsintottam rá, hogy kicsit oldjam a hangulatot. Ez a megmozdulásom tényleg javított valamicskét a helyzeten.
Végül is sikerült körbeülni a kis asztalunkat (értsd ez alatt egy 8 fős asztalt), majd nekiestünk a vacsorának, ami ráccáfolt anya konyhatudományával szemben állított kételyeimnek.
Egy kellemes vacsorát töltöttünk el, majd ahogy elkezdtünk beszélgetni anyuék mostani kutatásáról, valahogy rám terelődött a szó. A sulira és a magánéletemre. És előkerült ő is. Ez volt az a pillanat, amikor kiborult a bili. Zokogva támaszkodtam az asztalra könyökölve, a szüleim nem tudtak velem mit kezdeni. Ekkor viszont a legváratlanabb helyről jött a segítség, mert valami bundás kezdte el bökdösni az oldalam, illetve valaki finoman csipkedni kezdte a kezem.
A bagoly és a medve próbált vigasztalni. Azt tették, amit a szüleim szerettek volna, de nem tudták hogy is tegyék. Hálásan rájuk néztem, majd a könnyeimet törölgetve odamentem a szüleimhez és megöleltem.
Most már jobban belőjük láttam. Az állataiknak köszönhetően ismét éreztem a törődésüket, azt hogy még mindig az ő kis bocsuk, fiókájuk vagyok. Vegül pedig elmondtam nekik a teljes történetet. A lánnyal való ismerkedésünket, azt, amit felébresztett bennem, majd azt, amikor mondta, hogy összejött egy másik sráccal, én pedig ezt mosolyogva fogadtam és kívántam neki sokáigot, miközben a szívem szilánkjait szedegettem. Láttam rajtuk, hogy sajnálnak, illetv, hogy nem tudnak mit mondani. Erre ismét az állataik meséltek nekem. A medve átölelt, majd a bagoly is a nyakamhoz kuporodott. Mindkettőjükből sütött a szeretet melege, amit a szüleim is éreznek irántam. Csak szegények nem tudják kifejezni.
Végül is lassan összeszedtem magam, majd pedig jóéjt-et kívánva elindultam felfelé a szobámba, hogy a saját szörnyem oldalán nézzek szembe az éjszakával.
