Franco Supino svájci olasz író ifjúsági regénye – melynek magyar fordítása Urbán Éva munkája – egy disztopikus Svájcban, időszámításunk szerinti 2075 környékén játszódik, és egy ebből a világból menekülni kívánó fiatal belső vívódását mutatja be, ahogyan választani próbál család és barátok, az értelmetlen lét és a boldogság lehetősége közül.
A regény igencsak in medias res nyit: az első fejezetben főszereplőnk, Tóbi, egy nagyjából középiskolás korú fiatal, bátyjával, Vilivel beszélget, aki arra akarja rávenni, hogy saját érdekében meneküljön el az országból. A műben sosincs közvetlenül kimondva, hogy mi okozhatta a jelen szituációt, ám az olvasó utalásokból és megjegyzésekből nagyjából rekonstruálni tudja a háttértörténetet.
Valamikor az elmúlt ötven évben, azaz feltehetően 2025 környékére a világon nagyon komollyá vált a vízhiány, így azon országoknak, amiknek bőséges édesvíz-forrásuk volt, annak exportjából is lehetőségük nyílt jelentős bevételre szert tenni. Svájc is ezen országok közé tartozott, a jelenleg sem szűkölködő ország még gazdagabbá vált, többnyire a vízexportra építve gazdaságát. Ekkor viszont svájci tudósok komoly felfedezést tettek: találtak egy anyagot, ami levegőbe juttatva katalizálja a felhőképződést, így számos, addig száraz ország, főleg Afrikában, hirtelen maga is könnyedén tudott vízhez jutni, olyannyira, hogy a sivatag is zöldbe borult.
A találmány hatására a svájci vízexport felvásárlói elapadtak, összeomlasztva ezáltal az ország gazdaságát és társadalmát. Az országot szomszédai majdnem felosztották, ám egy populista, nacionalista diktátor, bizonyos Nagyeszesi Alfréd hatalomra kerülése ezt megakadályozta. Ugyanakkor Nagyeszesi minden próbálkozása ellenére Svájc csupán árnyéka maradt egykori önmagának. Az öreg férfiak kocsmákban ülve isznak, és merengenek a régi szép időkön, a nők otthon vannak, a fiatalok pedig tömegével szöknek át a határon, az iskolát követő életfogytig tartó Nemzeti Gárdában történő katonai szolgálatot elkerülve, Olaszországon és Franciaországon át a Földközi-tenger másik oldalára, az ígéret földjére, Afrika gazdag országaiba, Algériába, Csádba, Kenyába, az országokba, amik, ironikus módon, pont a svájci találmánynak köszönhetően emelkedtek fel. A szűk pártelit éli majdnem tűrhető életét, amit hűségükért cserébe kapnak, a propaganda pedig épphogy elég embert tart Nagyeszesi oldalán. Folyamatos terrorakcióktól kell tartani, hiszen nyugatsvájci és délsvájci szakadárok próbálják elérni saját területeik beolvasztását Francia- és Olaszországba.
Ebben a szituációban találja magátTóbi, aki hosszú ideje tervezgeti a szökést, hogy elkerülje a szolgálatot a Nemzeti Gárdában. Apja alkoholista, anyja próbálja összetartani a házat és a családot, bátyja, Vili pedig csempésznek állt, miután dezertált a Nemzeti Gárdából, és most drogokat, embert, mindent, amiért fizetnek neki, hoz-visz a határon, és ezáltal svájci viszonylatban egészen jó életet élhet.
A regény nem túl hosszú időt, legfeljebb egy hetet, inkább két-három napot dolgoz fel. Kiderül, hogy Tóbi, és barátja, Simi, hosszú ideje terveznek megszökni. Ennek végső előkészületeit láthatjuk, ahogyan egymással találkozgatva beszélik meg, hogy mit hogyan fognak csinálni, kinek milyen rokonainál tudnak majd megállni és milyen szép jövő vár majd rájuk. Közben Tóbi belső vívódását is láthatjuk, mivel úgy érzi, döntenie kell: vagy otthon marad, hogy a családjával legyen, vagy megy, hogy legyen esélye, nem is csak egy jobb életre, de egyáltalán egy életre.
A rövid fejezetek igen egyedi ritmust adnak a műnek, az olvasóra egyrészt valamiféle sürgető hatást gyakorolva, másrészt viszont, főleg a magyar nyelvű kiadás nagy betűméretével (és helyenként kissé nem túl szerencsés szerkesztésével, elnagyolt tördelésével) együtt, első ránézésre gyerekkönyves hatást nyújtva. A könyv magyar kiadásának végében az eredeti kiadó weboldalának nyomán találhatóak a műhöz tartozó kérdések és egy rövid interjú a szerzővel. A kérdések, mint például „3. Hol lehet a történetben az odaát?” többnyire olyanok, amiket az olvasó valószínűleg magának is feltesz, így kissé tankönyv-hangulatot ad a könyvnek. Ha az ember lapoz még párat, eljut az eredeti kiadó, a da bux bemutatójához, ahol megtudja, hogy ez a tankönyvszerűség talán nem is olyan véletlen, hiszen a céljuk, hogy nem egyszerű témákról, egyszerű nyelvezetű, rövid könyveket adjanak ki, hogy ezáltal ösztönözzék a svájci fiatalokat olvasásra és arra, hogy ezekről a nehezebben emészthető témákról gondolkozzanak. Ehhez még egy kissé hozzátesz, hogy a da bux weboldala van hivatkozásként megadva a könyv kérdéseihez és az interjúhoz, ahol az olvasó egy szabályos dolgozattal találja szemben magát.
Összesítve, ajánlani tudom a könyvet elolvasásra, ha az ember keze ügyébe kerül, és van fél-egy órája, amikor nem tudja, mit csinálhatna, ha nem idegesíti túlzottan, hogy helyenként egy-egy sorban nincs szóköz, de van több szó, akkor egy érdekes könyvvel többet olvasott, és lesz min elgondolkoznia a következő pár olyan órában, amikor nincs mit csinálnia. Ifjúsági regény besorolása nem javaslom, hogy elriassza az olvasástól az idősebb generációkat sem, ugyanis a kérdések, amiket a könyv fejteget, mindannyiunkat érintenek.
Lukács Márton
