Találkozás

Találkozás

– Van egy olyan érzésem, hogy ma inkább nem kéne hazamennem. – gondolkodtam el magamban, miközben hazafele sétáltam.

– De úgyse tehetsz mást – súgta az egyik fülembe a lelkiismeretem. – Vállalnod kell a felelősséget azért, amit tettél.

Jogos lenne a kérdés, hogy mit tettem. Erre vissza is kérdeznék, hogy a hosszú vagy a rövid válasz érdekel. Mert van mindkettő.

A rövid az lenne, hogy rossz a kedvem, és ez a jegyeimen is látszódik.

A hosszú válasz valahogy úgy hangzana, hogy: „Hát tudod ez elég bonyolult. Mert volt egy csaj, aki eléggé bejött, és azt hittem én is neki, de aztán kiderült, hogy mégse, és ez most szomorúsággal, haraggal és keserűséggel tölt el, és emiatt nem tudok se koncentrálni, se tanulni; ezért egymás után kapom a sz@r jegyeket, és még a szüleim is szívják a vérem ennek okán. Hiszen újabb kettest viszek haza.”

Őszintén szólva, semmi kedvem nincs hazamenni, hogy egy újabb fejmosást végighallgassak. Viszont más opcióm nincs. Esetleg annyi, hogy talán tudnám húzni kicsit az időt. Ha már itt tartok, meg is teszem.

Így agyalva a lépteimet az óváros felé irányoztam, ahol a régi falak által vetett árnyak talán némi enyhet nyújtanak majd az életem jelenlegi perzselő napsütésében. Mikor valami baj van mindig így teszek. Itt valahogy jobban érzem magam. Otthonosabban.

A macskaköveken csattog a cipőm, ahogy az ismerős útvonalamat róvom, amit ilyenkor be szoktam járni. Először a Kereskedő köz, onnan a régi várfal mentén elmegyek a Kovácsok bástyájáig, majd egy éles jobbossal az idős épületek között megbújó ligetet célzom meg, ahol valószínűleg leülök, felcsapok egy könyvet, magam meg egy faágra, majd pedig addig olvasok, amíg van fény.

Ez volt a terv. Ez lett volna. De hát a Sors fonalainak a futását senki sem láthatja. Így hát én sem.

A Kereskedő közből indulva furcsa dologra lettem figyelmes. A sok cégér között – amiknek a sorrendjét már fejből el tudtam volna mondani még a mellékutcákban is – egy ismeretlen villant meg így, a szemem sarkában.

Egy igazán fényes, aranyszín cégér, ami olyan volt a többi között, akár egy aranyérme a rozsdás szögek közt. Furcsa érzésem támadt, mikor megláttam, de gondoltam, csak nem lesz baj abból, ha megnézem jobban az üzletet. Amúgy is olyan csalogató volt.

Így hát megindultam, de nem azt találtam, amire számítottam. A cégér egy könyvet és egy lúdtollat ábrázolt. A könyvből a penna nyomán pedig a „Kincsek a múltból” felirat díszelgett. Ahogy benéztem a kirakaton, rá kellett jönnöm, hogy ez is csak egy antikvárium a sok közül. Eléggé lelombozó volt a felismerés, de hát ilyen az élet – szokták volt mondani. Viszont valahogy a hívás nem akart alább hagyni, sőt, egyre inkább erősödött. Valami azt súgta, hogy be kell mennem, és hát mindenhol jobb most, mint otthon, szóval… Értitek szerintem.

Amikor benyitottam, kellemes, lágy meleg fény fogadott. Kicsit a régi petróleum lámpákhoz tudnám hasonlítani, csak sokkal fényesebb. Ahogy jobban körbe néztem, rájöttem, hogy tényleg régiféle lámpák vannak, amikben még ott táncolnak a lángok.

Miután ezen a felfedezésen túl voltam, jobban megnéztem a helyiséget is, és menet közben ledobtam a földre a táskám is, hogy ennyivel is könnyebbnek érezzem magam.

Ahogy kicsit részletesebben megnéztem a helyet, rá kellett jönnöm, hogy egy rendezett káosz közepén állok. ÉS itt ezt nem tudnám megmagyarázni, de valahogy mégis sejtettem a szabályszerűséget a végletekig zsúfolt polcok és asztalok útvesztőjében. Ahogy így csámborogtam, szépen lassan az a benyomásom kezdett lenni, hogy eltévedtem. Pedig elvileg ennek egy kis helyiségnek kellett volna lenni, de úgy éreztem, hogy már vagy tíz perce járkálok. Persze mindezt a húzást követve. Egészen addig, amíg az egyik elhagyatott, sötét sarokban rá nem leltem a dobozkára.

Nem volt nagy, és igazából annyira szép se volt, hiszen az idő lekoptatta a fába faragott mintákat, és már nem tudtam kivenni őket. Ám ahogy kinyitottam egészen más lett a véleményem, mert amilyen semmilyen volt kívülről, annyira szép volt belülről. A fedél közepén egy aranyozott kétsoros volt írva, hasonlóan díszített mintával keretezve.

„Nem minden az aminek elsőre látod.
Végy magadhoz, és megmutatom az igazi világot!”

A dobozka aljában egy okuláré pihen, vörös bársonyon. Árcédula nincs rajta sehol, így hát érzésre elindulok valahol, amerre a kijáratot sejtem. Pár percnyi bolyongás után sikerül megtalálnom a pultot a bejárat mellett. Nincs ott senki, viszont van egy csengő. Tudjátok az a régimódi, ami a recepciókon van, és rá kell csapni, hogy szóljon. Na, erre csapok rá három alkalommal, majd várok, és addig is a környezetet szemlélem.

A pult mögött és körül is polcok és limlomok vannak, amiket beterít a meleg fény. A padlót meleg barna faburkolat borítja, és ha jól sejtem, akkor esélyesen a falakat is. Már ha persze látni lehetne őket a mindenféle jótól.

Ahogy így bambulok egyszer csak lépéseket hallok a pult mögül, és végül egy hozzám hasonló korú lány lép ki a polcok takarásából. Ezzel nem is lenne baj, ha nem blokkolna le az agyam, ahogy meglátom. Hogy miért? Ez rendkívül egyszerű…

Hozzám hasonló magasságú, viszont sportos, vékony alkata van, viszont mégse vézna; a haja, ami a barna és a vörös között játszik, a vállaira omlik, tündéri arcát keretezve, amiben gyémánt módjára ragyognak a szemei, amikben a kék, a zöld és a barna vegyül.  Ha mindezek nem lennének elegek, hogy megértsetek, akkor látnotok kellett volna azt a hanyag lazaságot, amivel fellendült a pult tetejére, majd ott törökülésbe ülve, fejét a oldalra döntve, az egyik kezére támasztva néz rám kérdő tekintettel. Majd végül meg is kérdezi:

– Helló! Miben segíthetek? – a hangja kicsit mélyebb mint gondoltam, de ettől csak valahogy édesebb lett.

– Hát… Nos… Tudod… Ezt szeretném elvinni. – böktem ki nagy nehezen a hangomat megtalálva.

Ő csak bámul tovább, mintha nem is engem, hanem a lelkemet próbálná meglátni.

– Rendben. Viheted, de cserébe egy ígéretet kell tenned.

– ÉS mennyibe kerül?

– Egy ígéret lesz.

Furcsán nézek rá, nem értem, amit mond, pedig értelmesek a szavak. Lehet, hogy az elragadó külső egy bolond belsőt rejt? Vagy esetleg csak játszik velem?  Bárhogy is legyen, belemegyek a dologba, hisz szeretném elvinni ezt a pápaszemet dobozostól.

-Rendben, és mit kell megígérnem?

-Hogy egy hét múlva visszajössz, és elmondasz nekem egy történetet az elkövetkező egy hetedből. – mondja ragyogó szemekkel – Áll az alku? – nyújtja felém a kezét.

-Áll. – fogadom el.

Majd miután kezet fogtunk, eltűnik a pult mögött köszönés nélkül, mintha ott se lett volna.

– Na hát ez szép! Vevőt így itt hagyni! – zsörtölődök egy sort.

Végül összeszedem a dolgaim, és táskámban a zsákmányommal hazafelé veszem az irányt fütyörészve. Akkor még nem sejtettem, hogy az elkövetkező egy hét milyen meglepetéseket tartogat a számomra.

DM

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük