Vizsgaidőszakokat (többnyire) magunk után hagyva egy barátom vezetésével hatan felkerekedtünk és meg sem álltunk egészen Parádsasvárig, hogy levezetésnek felszaladni a Kékestetőre (azzal a szándékkal, hogy onnan aztán le is jöjjünk).
Az út első tervei egy vasárnap, hajnali három környékén pattantak ki az egyik résztvevő fejéből, majd gyorsan szállás után is nézett, és pár nap alatt össze is jött az egész csapat. Egyetemistákként, egészen rendhagyó módon, csütörtökön indulva, szombaton hazatérve utaztunk, ami, azt kell, hogy mondjam, kitűnő időpontválasztás a belföldi utazásra, hiszen aránylag kevesen lelhetőek fel a tömegközlekedési eszközökön, sőt, még enyhe kárörvendésre is alkalmat ad, illetve nosztalgiázásra, nézegetve az átutazott települések iskoláiban sínylődő diákokat.
Miután csütörtökön megérkeztünk és berendezkedtünk, a délután és az este beszélgetéssel, társasjátékozással, illetve egyes kollégák számára kalkulustanulással telt.
Pénteken megindultunk a Túrára. Ami kicsit tovább telt, mint gondoltuk. Ez több dologból eredeztethető: például, amint azt nagyjából 900 méter magasan megbeszéltük, lehet, hogy egyikünk sincs a legjobb kondícióban. Illetve lehet, hogy nem a legjobb útvonalat választottuk. Illetve, lehet, hogy kicsit későn indultunk. Ám mindezen akadályokat legyőzve, nagyjából négy és fél óra alatt, először tárult szemünk elé a horizont. (Ugyan még nem a Kékestetőről, de innen jobb volt a kilátás.)
Levegőhöz jutva (és előzetes megrendelésre szelfiket is készítve), továbbindultunk, és még majd’ egy óra túra után végre elértük a csúcsot. Már éppen a Magyarország legmagasabb pontját jelölő kavics felé indultunk, amikor hirtelen megnéztük a csúcson fellelhető vendéglátóhelyek nyitvatartását, és úgy döntöttünk, hogy inkább betérünk előbb egy sült krumplira, ám a zárás előtt háromnegyed órával már csak forró teához és csokoládészeletekhez jutottunk. mindenesetre kicsit összekaptuk magunkat, és megbeszéltük, hogy inkább nem arra megyünk le, amerre jöttünk, tekintettel arra, hogy egészen sokáig tartott, és egészen meredek volt helyenként, valamint már nyugat felé bólintgat a nap, így egy sokkal könnyebb úton Parádsasvár helyett Mátraháza felé vettük az irányt, ahova sötétedésre oda is értünk, és egy kis várakozás után visszabuszoztunk.
Az este még beszélgettünk, játszottunk, integráltunk egy keveset, majd szombat reggel felkerekedtünk, korai ebédet fogyasztottunk a parádsasvári elágazásban fellelhető nagyon jó kis étteremeben, majd egy kicsit elbeszélgettük az időt, amíg értünk nem jött a busz, amivel Budapestig mentünk, ahonnan már vonat hozott minket haza.
Lukács Márton
