Március 18-án jelent meg az Esti Kornél hatodik nagylemeze, a Nyitva hagytam, ami másképpen lett szomorú, mint az előző öt. Első hallgatás utáni gondolatok.
Én vagyok rossz. A többiek rosszak. Az ország rossz. Az egész társadalom rossz. Még az időjárás is rossz. Ezek a témák alkotják az Esti Kornél legnagyobb slágereinek (például: Ti a rosszak, mi a jók, Ez itt az ország, Boldogság, te kurva, Rohadt eső) fő vonalát. Öt lemeznyi szomorkodás után már valamennyire felfogtuk: minden rossz úgy, ahogy van. A kérdés az, hogy mit kezdünk a negatív gondolatokkal, és hogyan lépünk tovább – emberként és zenekarként egyaránt. Jó hír:
az Esti Kornél tizenöt év után végre elkezdett terápiára járni,
és nyomokban már felfedezhető a szövegeikben, hogy a srácok ráléptek a gyászfeldolgozás öt lépcsőjére. Jó példa erre az album legütősebb száma, a Világvége, ami kellő iróniával és fejrázással dolgozza fel a körülöttünk történő katasztrófákat. Négy dallal később persze kapunk egy gyomrost, ha elhittük, hogy tényleg jó dolog a káosz: a Most kéne kezdenünk egy lehetetlenül nyomasztó videoklippel nyomja az arcunkba, hogy elkéstünk mindennel.
A lemezpremier előtt két dalt ismerhettünk meg videoklippel együtt: az Óceán is slágergyanús, de egy fokkal kevésbé direkt módon, mint az Utánad – utóbbi egyértelműen közönségkedvenc, és egyúttal akkora popos fordulat az egyszerű szövegével és még egyszerűbb, népies hangzású gitártémájával együtt, hogy néha még a Petőfi Rádióban is el lehet csípni. Mielőtt azonban átadnánk magunkat a romantikus tábortűz-hangulatnak, a srácok beleüvöltenek valami egészen hasonlót a fülünkbe, hogy ,,a kutyafáját, hogy megváltoztál”, és a Nincsen semmi rendben katonás gitárriffjének köszönhetően érezzük, hogy alaposan össze kell magunkat kapnunk, hacsak nem akarunk még a végén véletlenül boldogok lenni.
Szintén kilóg a sorból hangzás szempontjából a második szám, a Nyitva hagytam az ajtót, ami ha nem Bodor Áron és Lázár Domokos hangján szólalna meg, a mély basszusból, a széteffektelt énekből, az ismerős zongorából és a tipikus dobból azt hinnénk, hogy Vad Fruttikat hallgatunk – talán ezen a ponton realizálhatjuk, hogy a 11 számból álló album fele ,,kilóg” a sorból. Az új anyagot tehát a régebbi korongokhoz semmiképpen sem lehet hasonlítani, de önállóan sem értelmezhető ,,egységes” lemezként. Az eggyel korábbi album, az Eltűnt idő is vadonatúj hangzást hozott a zenekarba, viszont ez a hangzás végigkísérte a lemezt – a Nyitvahagytam kapcsán ezt nem lehet elmondani. Ez persze nem feltétlenül baj: lehet, hogy az egyik dalt nem fogjuk szeretni, a másikat viszont imádni fogjuk.
Az albumzáró Túlvilág is beleillik az összevisszaságba: ha eddig túléltük mentálisan a lemez hallgatását, ezután végleg lefekhetünk sírni, és legjobb lesz, ha felhívjuk a főnököt, hogy személyes okok miatt nem megyünk be másnap dolgozni. Kegyetlen húzás utolsóként egy halálról szóló dalt behozni, ezután garantált a megsemmisülés. A szöveg és a zene is csontig hatol, és egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaha készen állok majd arra, hogy ezt a dalt újra meghallgassam. Jöjjön hát a fő kérdés: milyen a Nyitva hagytam? Koherens? Hangzás tekintetében semmiképp. Jó érzés hallgatni? Nem mondanám, hogy ajánlott a reggeli buszon, munkába menet hallgatni, de akkor sem, ha elhatároztuk, hogy a mai egy jó nap lesz. Viszont hozzánk tesz valami értékeset: olyan gondolatokat, amiket eddig valószínű magunknak sem fogalmaztunk meg. Szóval: érdemes meghallgatni? Mindenképpen
Almási Fanni
